A szemerei Szemere nemzetség állítólag egyenest Huba vezértõl származott, s ez nem is lehetetlen föltételezés: messzi elõdeik nagybirtokos urak voltak már az Árpád-korban is. Így hát, ha a Szemerék a századok folyamán nem is kaptak a királyoktól bárói vagy grófi címet, elõkelõségben semmivel sem maradtak az arisztokraták mögött, és nem is igényeltek maguknak fõnemesi megkülönböztetést, mert családi gõggel vallották, hogy egy Szemere de genere Huba - azaz Huba nembéli Szemere - legalább olyan tekintélyû a magyar világban, mint akármelyik király, aki õseit nem tudja olyan messzire visszavezetni, mint õk. Mérhetetlen családi gõgjükben megvetették a Habsburgokat is, nem is törleszkedtek hozzájuk, s ha idõvel a Szemere-birtokok szerényebb méretûvé is zsugorodtak, inkább szerényebben éltek, de olyan függetlenül, amennyire csak ez megvalósítható volt a sokáig gyarmatsorsú hazában. Ez a sajátos, gõgbõl származó függetlenség azután legértelmesebb fiaikat érzékennyé tette még a haladó eszmék iránt is. De ha megtorpantak is a társadalmi haladás útján, mint nem egy közülük, akkor is igyekeztek a korszerû kultúra oldalára állni. Sok volt közöttük az igen mûvelt ember, még asszonyaik körében is természetes volt a kulturáltság, s nem együk töretlenül segítette a nemzeti haladást. Ilyen volt a nagy hírû nemzetségnek talán legvonzóbb alakja, Szemere Pál, a költõ és kritikus.1785-ben született Pécelen, ahol a családnak birtoka volt. Apja magas rangú helytartósági tisztviselõ volt, a jogtudomány nemzedékek óta öröklõdött a családban. Szemere Pál is jogásznak indult, és 1808-ban, huszonhárom éves korában ügyvédi vizsgát is tett. Ezen idõre már itt-ott megjelentek elsõ versei, egy vitacikkel kiállt Kazinczy mellett a debreceniekkel folytatott ún. Árkádia-perben. Ezzel elkötelezte magát a nyelvújítás oldalán is. Életét már ekkor az irodalom szolgálatának akarta szentelni. Pestre költözött, alügyészi tisztséget vállalt Pest megyénél, amelyet hosszú idõn át lelkiismeretesen betöltött. A péceli birtok lehetõvé tette, hogy ha nem is nagy lábon, de anyagi gondok nélkül bõséges szabad idejében irodalmi szenvedélyének élhessen. Méltó feleséget talált rokonában, Szemere Krisztinában, aki mûvelt volt, irodalmi érzékenységû, a nagy írónak kijáró tisztelettel bámulta és szerette férjét, maga is finoman formált, érzelmes verseket írt Képlaki Vilma néven. Harminchat éves korában halt meg, rövid ideig tartó, de felejthetetlen boldogságot adva férjének.A Pesten letelepedõ fiatal költõ hamarosan összebarátkozott Horváth Istvánnal és Vitkovics Mihállyal, szövetségük alapja a Kazinczy iránti feltétlen tisztelet volt. A következõ évben maga Kazinczy is Pestre látogatott. Kazinczy és Szemere a huszonhat évnyi korkülönbség ellenére életre szóló barátságot kötött. Kazinczy benne látta a maga eszméinek legkövetkezetesebb folytatóját. Ugyancsak a Kazinczy mellett állás volt az indítóoka, hogy nem sokkal utóbb Szemere és a hasonlóképpen nagy képzettségû jogász Kölcsey Ferenc is barátságra és irodalmi szövetségre lépett.Szemerében korán megérett egy irodalmi-kritikai folyóirat terve. Egyelõre segédkezett a meglévõ folyóiratoknak, elsõsorban a kor lelkes szerkesztõjének, Kultsár Istvánnak. De hamarosan fellép mint költõ is. Korai zsengéi után, 1810-ben egy esztétikai elveket és irodalmi-színházi feladatokat fejtegetõ episztolája, azaz jambusokban írt verses levele, amelyet a színházpártoló nemesúrhoz, Vida Lászlóhoz címzett, közelismerést váltott ki a még szûk körû, de nagyon lelkes olvasóközönségben. Ezután következett három elsõ szonettje, amely a következõ évben jelent meg. Kazinczy irodalmi programjához tartozott a nyugat-európai irodalmi formák meghonosítása, mindenekelõtt a nálunk mindaddig idegen szonettnek polgárjogot szerezni a magyar költészetben. A szonett a maga szigorú rímrendszerével, zárt tizennégy sorával rákényszeríti a költõt a formafegyelemre, a nyelvi tömörségre, a gondos csiszoltságra. Próba- és példaképpen Kazinczy írt három szonettet, mire Szemere is írt hármat. Ez a hat kis vers együtt látott napvilágot, és az irodalmi közvélemény úgy fogadta, mint valami újnak kezdetét a magyar irodalomban. A forma nagyon is megfelelt Szemere Pálnak, aki szeretett gondosan bíbelõdni a szavakkal, kerülte a bõbeszédûséget, és életben-mûvészetben eszménye volt az önfegyelem. Szonettjei a kor költõi színvonalának magas átlagát érték el. Késõbb is újra vissza-visszatér ehhez a kezdetben oly idegennek tûnõ formához, amely igazi polgárjogot a magyar irodalomban csak a mi századunkban a Nyugat nemzedékénél, majd József Attilánál szerzett, de Kazinczy és Szemere óta a múlt században is a legtöbb költõ kísérletezett vele. S itt Szemere számít a legfontosabb úttörõnek.Vitkovics dalköltészete azonban felhívta figyelmét a könnyedebb formájú verselésre. Kísérletezik a népies formákkal, majd házassága idején a Krisztina iránti szerelmes érzelmeket már ezekben a romantikát elõkészítõ versekben fejezte ki. Ezek jelentek meg verseskötetében, amelynek címe: Dalok azoknak, akik szeretnek. De új szonettjei is jelennek meg Kultsár folyóiratában.Ez idõben történt, hogy Kazinczyt irodalmi ellenfelei egy Mondolat címû gúnyiratban megtámadták. A támadás a mesterrel együtt az egész nyelvújítást és a korszerû irodalmi törekvéseket érte. Szemerének jutott az eszébe, hogy a gúnyos támadásra gúnyosan kell felelni, kifigurázva az irodalmi maradiságot. Õ adta az ötletet Kölcseynek, õ csinálta a vitakönyv tervezetét, és írt hozzá jó néhány gúnyos, parodizáló verset. Ezek alapján azután Kazinczy fogalmazta meg a Feleletet a Mondolatra, amely nevetségessé tette az olvasók körében Kazinczy támadóit.1818-ban megint valami új indul el vele. Egy úri mûkedvelõ társaság számára lefordítja a német Körner magyar történelmi tárgyú drámáját, a Zrínyit. A mû Shakespeare és Schiller módján rímtelen jambusokban van írva. Szemere a jambusokat jambusokkal fordította, nemcsak a formahû fordításra adva példát, de a jambikus drámai verselésre is. Katona Bánk bánját, amely három évvel elõbb készült, még sokáig senki sem ismerte; a kortársak Szemere Zrínyi-fordításából tanulták meg a drámai jambust. S mire a Bánk bán sok évvel késõbb ismertté vált, a kialakult romantikának természetes gyakorlata volt ez a forma.És végre megvalósíthatta a régóta tervezett folyóiratot. Ezt is Kölcseyvel együtt csinálta. A lap címe Élet és Literatura volt. Itt kezdõdik a rendszeres magyar irodalomkritika. És a legfõbb kritikus maga Szemere Pál volt. Józan, éles szemû bíráló. Sajátságos szokása, hogy olykor jambikus versekben mondja el elemzõ véleményét egyik-másik mûrõl. Azután meghal Kölcsey, Szemere elözvegyül, a lapnak nehézségei vannak, megszûnik. De néhány évvel késõbb Muzárion címen új folyóiratot indít, amelyben õ maga úgyszintén fõleg kritikákat ír. Elve, hogy a zsenit ugyan lehet bírálni, de a zseninek nem lehet törvényt szabni - már a kialakult romantikus szemléletre vall. Ennek ellenére is kezdetben szemben áll Bajza programszerûen romantikus kritikai gyakorlatával. Késõbb mégis összebékülnek. Ekkorra Szemere már irodalmi köztekintély, akire úgy néz a fiatal nemzedék, mint az elõbbiek képviselõjére. Nagyra becsüli az irodalmi életben megjelenõ Eötvöst, majd már idõs fõvel felismeri Petõfiben a lángelmét.Idõvel másodszor is nõsült, és másodszor is elözvegyült. Idõs korában visszavonult Pécelre. A forradalom idején már kívülrõl nézte az életet is, az irodalmat is. Az egymásra következõ nemzedékek azonban eljártak hozzá, és õ igyekezett hasznos tanácsokat adni nekik. Német szójátékkal mondotta, hogy az õ jelszava: Leben und beleben, azaz: élni és serkenteni.A szabadságharc bukása után írt egy szatirikus hangú verses esztétikai elmélkedést, amelyet azonban a cenzúra megsemmisített. Megpróbálta újraírni, ebbõl néhány részletet Egressy Gábor közölt, de az egészet nem ismerjük. Élete vége felé még elemzõ tanulmányt írt egy Petõfi-versrõl, és megírta Fáy András rövid életrajzát. 1861-ben, hetvenhat éves korában halt meg.Az emelkedett szellemû kezdeményezõk közé tartozott. És még jó költõ is volt. Tartassék tiszteletben nemes emlékezete.
